Az olvasás nem hobbi, hanem túlélési stratégia

Legyünk őszinték: a legtöbb ember ma már egy háromperces YouTube-videót sem képes végignézni anélkül, hogy ne pörgetne bele a telefonján. A figyelem elapadt, a türelem elfogyott, az instant ingerek világában pedig sokan úgy tekintenek a könyvolvasásra, mint valami poros, ósdi, boomer szokásra, amit legfeljebb az egyetemi vizsgák miatt kell elviselni.

Ma, szeptember 8-án van az olvasás világnapja. Ilyenkor menetrendszerűen elárasztják a közösségi médiát a közhelyes, túlcukrozott idézetek arról, hogy az olvasás milyen csodálatos utazás a képzelet szárnyán. Olyanok is hirtelen könyvfaló irodalmárrá válnak, akik csak azért vesznek egy könyvet a kezükbe, hogy a borítót meg a színes élfestést kitegyék Insta-storyba, hazudva a világnak:

nézzétek híveim, milyen kibszott művelt és sokoldalú vagyok.

Dehogy vagy, bogaram. Az olvasás nem esztétikai kellék, és nem póz.

Felálltam, és nemet mondtam a biztosra

Nagy levegőt vettem, beléptem a vezetőm ajtaján és közöltem: felmondok.

Tettem ezt öt évvel ezelőtt. Biztos állásom volt, stabil fizetésem, azt csinálhattam, amit szeretek és otthon éltem, a városban, amit szeretek. De mégis igent mondtam az újra, az ismeretlenre, a másra. Nem volt könnyű döntés, hiszen egy másik városban kaptam egy lehetőséget, ami teljesen más volt az addigi körülményekhez képest.

A hivatali munkát az újságírásra, az egyedüllétet a barátnőmmel való összeköltözésre, a stabilitást a bizonytalanságra cseréltem. Egzisztenciálisan visszaléptem egy olyan időszakban, amikor a koronavírus még a mindennapjaink része volt (emlékeztek még rá?). S persze ott álltam a jogász szak második éve előtt egy kifejezetten felejthető első év után.