Felálltam, és nemet mondtam a biztosra

Nagy levegőt vettem, beléptem a vezetőm ajtaján és közöltem: felmondok.

Tettem ezt öt évvel ezelőtt. Biztos állásom volt, stabil fizetésem, azt csinálhattam, amit szeretek és otthon éltem, a városban, amit szeretek. De mégis igent mondtam az újra, az ismeretlenre, a másra. Nem volt könnyű döntés, hiszen egy másik városban kaptam egy lehetőséget, ami teljesen más volt az addigi körülményekhez képest.

A hivatali munkát az újságírásra, az egyedüllétet a barátnőmmel való összeköltözésre, a stabilitást a bizonytalanságra cseréltem. Egzisztenciálisan visszaléptem egy olyan időszakban, amikor a koronavírus még a mindennapjaink része volt (emlékeztek még rá?). S persze ott álltam a jogász szak második éve előtt egy kifejezetten felejthető első év után.

A nehéz kezdet

2021 augusztus 31-én kiléptem a tiszafüredi polgármesteri hivatal ajtaján, és elindultam Debrecenbe, hogy belevágjak az életem egy új fejezetébe. Nem tudtam, mi vár rám, nem volt semmi sem garantált. De egy dologban biztos voltam: rajtam nem fog múlni.

Másnap már a Hajdú-bihari Napló ügyfélszolgálatán jelentkeztem, s kértem bebocsátást az új munkahelyemre és munkaállomásomra. Csillogó szemeimmel néztem körbe a Dósa nádor téri székházban, élveztem, hogy én is hivatalos újságíróvá váltam. A szakma nem volt ismeretlen számomra, hiszen előtte évekig mellékállásban már küldtem tudósításokat a hajdú-bihariak napilapjának, szerkesztettem az Alföldhír nevű hírportált, s jelentek meg cikkeim az önkormányzati lapban. Izgultam, s izgatott voltam 2021. szeptember 1-én.

Az első napom végén elfáradtam. Én, aki addig 6 és 23 óra között pörögtem a hét minden napján.

Mi történt azóta?

Eltelt kereken öt év. A Hajdú-bihari Napló napilapból hetilappá vált, a HAON két dizájnváltást élt meg, a szerkesztőség pedig új helyre költözött. Kollégák jöttek és mentek. Furcsa visszagondolni arra, milyen témákon agyaltunk fél évtizede, s milyen anyagokkal készülünk nap mint nap az olvasóinknak. Ma már (lassan két esztendeje) vezető szerkesztőként vagyok jelen a hetilap és a hírportál működésében.

Bekecs Sándor mára Dr. Bekecs Sándor LL.M. lett, másodéves PhD-hallgató. Fel sem tudom fogni! Persze erről, illetve ehhez hasonlóról voltak álmaim, céljaim és terveim 5 évvel ezelőtt, de akkor valahogy abszolút nem tűnt az egész valóságosnak. Tényleg csak álom volt. Úgy voltam vele, a jogi egyetem legfeljebb pár évig megtűr, s idővel belátom, nem nekem való ez a frigy. Tévedtem.

Azt hittem, ez nem nekem való

Viszont abban biztos voltam, hogy nem akarok csalódást okozni azoknak, akik bíznak bennem. Úgy döntöttem, nem is fogok! Ledobtam az egomat, figyeltem és tanultam. A saját hibáimból és a másokéból is. Ha valamit nem tudtam, kérdeztem. Ha tanácsot kaptam, megfogadtam. Gyerekkoromban sem voltam tehetséges soha semmiben, de ha valamit akartam, valami érdekelt, akkor szorgalommal és alázattal ellensúlyoztam ezt a hiányosságot.

De mindez nem lett volna elegendő, ha nem bíztatnak és támogatnak a kollégák; ha nem kapom meg a bizalmat a főszerkesztőtől. Ezek rengeteget jelentenek nekem a mai napig. S persze ott van a barátnőm, aki azóta is mellettem van. Ez az évforduló nekik is szól.

Mi lesz 5 év múlva?

Nem tudni, sajnos továbbra sem tudok jósolni. De már egészen másképp tekintek a jövőre, mint öt évvel ezelőtt. Pedig, ha jobban belegondolok, ugyanott vagyok, ahol 5 éve voltam: olyan munkát csinálok, amit szeretek és élvezek; itt van minden és mindenki, amit és akit szeretek.

De itt van velem 5 évnyi extratapasztalat is. Ma már elhiszem, hogy amit eltervezek, azt meg is tudom valósítani, még ha elsőre nem is érzem magam hozzá elég jónak. Ha az elmúlt öt év valamire megtanított, akkor arra, hogy ne várjak a körülmények változására. Ha valamit el akarok érni, lehet, először nekem kell változtatnom.